Áder János köztársasági elnök beszéde az 1956-os forradalom és szabadságharc szegedi egyetemi eseményeire emlékező jubileumi ünnepségen

Unofficial - képekkel illusztrált változat

2016. október 16. - AlEx

„Vihar van Szegeden, tisztító vihar.”

Tisztelt ünneplő Szegediek!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Akik 1956. október 20-án rádiójukat nagy titokban a Szabad Európa adására hangolták fülüket a készülékre tapasztva, az imént hallott szavakkal vették hírét a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége megalakulásának.

„Vihar van Szegeden, tisztító vihar.”

A változtatni akarás élénkülő szele itt, Szegeden viharos erőre kapott.

Pedig október 16-án a szegedi egyetemisták a kommunista diktatúra elvárásainak megfelelő gyűlésre készülődtek. A diákgyűlések hosszú évek óta egyformán zajlottak: a párt kötelező üzenetei, üres szavak, termelési beszámolók, csupa hazugság és semmitmondás.

ader_orban3.jpg

A gyűlés kezdetén a résztvevők egyike sem gondolta, hogy a tervezett megbeszélés váratlan fordulatot vesz. Aztán egyszer csak a felszínre tört valami abból a feszültségből, amely éveken át csak gyűlt és gyűlt, és ami egyre többeket késztetett arra, hogy megszólaljanak. Néhány elszánt fiatal magához ragadta a szót, és a gondolatok, amiket éveken át csak suttogva lehetett elmondani, csak egymás kezébe nyomott cédulákra írva lehetett továbbadni, egyszerre hangosan kimondott szavakká váltak.

Az igazság hangja szólt a hangszóróból.

Az igazság arról, hogy a párt által elrendelt gyűléseknek, a hatalom által igazgatott szervezeti életnek semmi értelme sincs. Az igazság arról, hogy az egyetemisták saját szervezetet követelnek. Az igazság arról, hogy a kommunista oktatás „szellemi nyomorékokat nevel”.

ader_pisa_jelentes.jpg

A szegedi egyetemisták a maguk sorsáról akartak dönteni, de ennél sokkal többet tettek. Hangot adtak a kételynek, szavakba öntötték az elégedetlenséget, kimondták a kimondhatatlant.

Kimondták: elég volt a hazugságok kényszeréből. Elég volt a légvárakra épített gazdaságból, a kiszolgáltatott társadalomból, a fenntarthatatlan termelésből, az örökös hiányból, a mindenhová beszivárgó zsarnokságból. Elég volt a nemzet elnémításából, a szovjet tanácsadók parancsaiból, a Kreml urai előtti hajbókolásból.

ader_putyin-orban1.jpg

Azon a napon valami olyasmi történt, mint olyankor, amikor valaki ki akarja vágni az almából a hibás részt, de az első vágás után látja, hogy a rothadás már régen tönkretette az egész gyümölcsöt. A szegediek első vágása megmutatta, a rendszer a velejéig rohadt. A tisztító szándék újabb és újabb bajokat mutatott meg.

A hallgatók itt, Szegeden eleinte csak az oktatás problémáiról akartak szólni. Jobb, színvonalasabb képzést, szabad nyelvválasztást követeltek. Az ideológiai oktatás visszaszorítását szerették volna elérni. De amikor végre ki merték mondani, hogy mi a baj az egyetemeken, már nem volt megállás. Világossá vált, hogy az egész rendszer megváltoztatására van szükség.

ader_tanitodemenstracio.jpg

Így történt, hogy előbb október 16-án, a MEFESZ megalakulásakor, majd 20-án, a szabályzat elfogadásakor – ahogy mondani szokták – a csilláron is lógtak az egybegyűltek.

A már a folyosókra is kiszorult résztvevők egyre bátrabban kapcsolták hozzá saját ügyeikhez az egész haza ügyét. A hozzászólók egyre élesebben és pontosabban fogalmaztak: szabadságot, törvényességet, korrekt tájékoztatást, a politikai perek felülvizsgálatát, Rákosiék elszámoltatását, a szovjet csapatok kivonását követelték.

A szegedi fiatalok először még csak azt mondták ki, hogy a kötelező orosz helyett más nyelvet tanulnának. Aztán a kötelező nyelvvel együtt szívesen kitessékelték volna az ideiglenesen itt állomásozó szovjet katonákat is. Szabad és demokratikus választást akartak. A törvényesség nevében szóltak, mert fiatalon is meg tudták ítélni, hogy a kirakatperek és politikai ítéletek sora az igazságszolgáltatás megcsúfolása. A függetlenséget hiányolták, mert látták, mit tesz egy néppel a csatlós élet. A személyi kultuszt kárhoztatták: mert ők, akik a kommunista vezetők gigantikus képmásai előtt és hamis jelszavakkal teleírt transzparensek erdejében nőttek föl, átláttak a sötétségen.

ader_20140908okotars-tuntetes-mora-veronika.jpg

A kommunista ideológia hazug díszletei, a vörös drapériák és szoboróriások talmi világa leomlott, és világossá vált a valóságos élet: a padláslesöprésbe és áruhiányba belekeseredett, internálással, kitelepítéssel megnyomorított, a személyi kultusz örökös létbizonytalanságában vergődő, az 50-es évek fekete hétköznapjaiban lerongyolódott ország.
ader_orbanplakat.png
Ahogy az október 20-ai, második gyűlésen egy ifjú orvostanhallgató mondta: „Elfojtották azt a lelkes hangot, amely az ifjúság örökké optimista, tenni vágyó, gyönyörű eszméit hirdette volna. Bilincseket raktak kezeinkre, befogták szánkat, más jelszavakat hangoztattak velünk, és a gyűlöletet szították közöttünk.”

ader_uzenjunk_images_1.jpeg

A szegedi diákság lelkét fűtötte az igazság parazsa. Egy régen elfeledett érzés lett rajtuk úrrá: az igazság kimondásának őszinte öröme. Tiszta szívvel szóltak egymáshoz. Hitték, nincs vesztenivalójuk.

Nyolc év óta a MEFESZ volt az első olyan szervezet, amelyet nem a központi hatalom hozott létre. „Célunk a gondolat szabadsága” – írták felhívásukban, ami órák alatt a szabadság üzenete lett megannyi diákgyűlésen.

A szegedi egyetemisták maguk keltek útra, és vitték a MEFESZ hírét – teherautók platójára kapaszkodva, autón-vonaton zötykölődve. Veszprém, Miskolc, Gödöllő, Székesfehérvár, Sopron, Debrecen, Pécs, Budapest. Ahol csak megjelentek, elemi erővel tört fel a hallgatóságból az érzés: elég volt.

ader_internet.jpeg

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Pár nappal később, 1956. október 23-án a lelkes budapesti tömegben ott volt egy tudós ember, Zimándi Pius. Az egykori premontrei szerzetes tanárember megindultan figyelte a fiatalokat, akik a szabadság jelszavait skandálták, és nemzeti célokat kértek számon. A naplójában így írt ezekről az ifjakról:

„…pedig ők már ebben a rendszerben születtek és nevelődtek. (…) Már ennek a rendszernek a neveltjei, (…) És most ők, ezek a fiúk és lányok (…) olyan bátrak, hogy az minden eddigi képzeletet felülmúl.”

Az összegyűlt fiatalok az országban mindenütt kijárták az 50-es évek embert próbáló iskoláját. A kollektivizmust, a kötelező tapsvihart, a szocializmus építését és a „önkéntesen” kötelező békekölcsönt mégsem látták természetesnek. A kommunista diktatúra legsötétebb éveiben nevelkedtek, amely eltökélten igyekezett egy sosemvolt embertípust faragni a magyar fiatalokból – a homo sovieticust.

ader_hoffmann-rozsa.jpg

De ahogy egy külföldi tudósító látta: a szegedi ifjak „vidámak, magabiztosak, ünnepi hangulatúak voltak”, amikor végre kimondták, ami a szívüket nyomta. Kimondták: a magyar történelem legnagyobb és legaljasabb emberkísérlete csúfosan megbukott. A terménybeszolgáltatások, a teljesíthetetlen normák, a kirakatperek, a nélkülözés, az örökös létbizonytalanság még azokat is szembefordította a sztálini szocializmus rendszerével, akik kezdetben hittek a szép jelszavaknak.

Látták, hogy hamis a címer a lobogón, hamis a szalagcím az újságban, a tananyag a tankönyvben, hamis az adat a számsorban, a jelentés a papíron, hamis a cél a termelésben.

ader_tortenelemkonyv.jpg

Az elégedetlenség egyre csak nőtt, mígnem 1956 októberében a nép kimondta: elég volt!

Tisztelt Egykori és Mai Diákok!

A szegedi MEFESZ 1956 októberében kinyilvánította, hogy a gondolat, a vélemény és a döntés szabad. Azokban a napokban szerte a hazában, diákszövetségek, forradalmi bizottságok és munkástanácsok születtek. Ahogy Kiss Tamás, egykori MEFESZ-küldött fogalmazott, akkor „sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi”.

Csak a „mi” számított, amikor a kalocsaiak a Bajáról érkezőkkel együtt próbálták kiszabadítani a helyi börtönben őrzött 120 politikai elítéltet. Csak a „mi” számított, amikor Esztergom főterén sok százan éltették a forradalmat, meghatottan énekelték a Szózatot. Amikor Nagykanizsán a pártvezetés távozását és a vörös csillag eltávolítását követelték. Amikor Dunapentelén az emberek a laktanyához vonultak, hogy átállásra bírják a magyar honvédeket. Csak a „mi” számított a reménykedő közösségekben, az ávós fegyverekkel, szovjet tankokkal farkasszemet néző tömegben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A szegedi diákok nem születtek forradalmároknak, mégis hősökké váltak. Ahogy hősökké váltak az őket támogató oktatók is, akik egy élet munkáját, tudós karrierjüket kockára téve segítették a fiatalokat.

Abrudbányai Iván, Baróti Dezső, Fedor Attila, Gönczöl Dezső, Lazur Barna, Lejtényi András, Kiss Tamás, Perbíró József, Soós László, Tóth Imre, Vető Miklós, Vezényi Pál.

Gondoljunk ma együtt rájuk tisztelettel!

És mind a többiekre, akik a megtorlás idején súlyos börtönévekkel fizettek bátorságukért.

Hálásak vagyunk, hogy közülük ma is jó néhányan itt lehetnek velünk, és el tudják mesélni a 60 évvel ezelőtt történteket, amikor – Tamási Áron szavaival – „az idők gyógyító lázában” élt a magyar. Az akkor kimondott igazság egy egész nemzet méltóságát és önbecsülését adta vissza.

1956 forradalmárai, a magyarság hősei ámulatba ejtették a világot. Ahogy Nagy Gáspár költő írta,
„»Szent suhancok« bátor
tettei sokkolták a Világot!
Ámultak közel és távol...
Mert elszoktak már
az ilyen csodáktól”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://egyuttszeged.blog.hu/api/trackback/id/tr5411813121

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.